Kisszékely

Weboldal

Már a történelem előtti korszakok mindig itt hagyták emlékeiket. Különösek a bronzkorszak az, mely ezt a vidéket élénk emberi tevékenység színhelyévé teszi. A honfoglalás után az Árpád törzséhez tartozó Monoszló-nemzetség szállásbirtoka. Egy 1281-ben kelt határjáró levél Fehér Gáspár birtokában tünteti fel. Az 1300-as években már templom állott a faluban a Kálvária hegyen, egyházi feljegyzések szerint valahol a határban volt e templom.

Az 1324-1538 közötti feljegyzések Paraszt-székely néven Simontornya várának tartozékaként említik. A vár ura 1324-ben Henczfia János, aki az Árpádház kihaltával beállott trónvillongások után Károly Róbert királytól kapta ajándékba a lázadók leverésében, Tolna várának ostromakor szerzett érdemeiért. Őt fia iklós követte, majd Laczkfi I. István erdélyi vajda 1336-ban vette birtokba. Ez a hatalmas nemzetség két emberöltőn át 1379-ig bírta Simontornyát és tartozékait, közte Paraszt-Székelyt, a mi szülőfalunkat. 36 évig közülük került ki az erdélyi vajda. A sok dicsőséget aratott fényes polcokon tündöklő nemzetséget szerencsétlen végzete lesodorta a történelem színteréről. Laczkfi II. István nádort ellenfelei a Garaiak vádaskodása miatt meggyilkolták és Simontornya várának tartozékaival, közöttük Székellyel (ekkor Székely néven említik Parasz-Székelyt) Zsigmond király a Kanizsai Sárvárért és tartozékaiért. Ozorai Pipó művészet pártoló és bőkezű főúr volt. Ozorán szép templomot építtetett. Rövid két évi birtoklás után 1424-ben elhalálozott. Özvegye nem tudta együtt tartani a nagy vagyont és Simontornya tartoékaival együtt a nádorra szállott. A nádortól a Garai család vette meg. Garai Jób 1482-ben fiú utód nélkül maradt, a birtok teljes egészében Mátyás királyra és nejére, Beatrixre szállt.

1500-ban, midőn a királyné hazánkból eltávozott, Simontornya új gazdát kapott Gergelylaki Buzlay Mózes személyében, aki vallásos férfiú lévén megtelepíti a prédikáló (dominikánus) szerzeteseket. Fenntartásukról bőkezűen gondoskodott, többféle birtokkal és felszereléssel, többek között Csókás pusztával és két halastóval ajándékozta meg őket. Leo pápa 1518. június 5-én kelt okmányában erősítette meg ezt az alapítványt. Paraszt-Székelyt a barátokról Barát-Székelynek, a halastavakat barátok tavának nevezték el. Ebből az időből származhat az erdőben lévő barátok pincéje, ahová szájhagyomány szerint a barátok a török elől elbújtak. A török bejövetelekor 1543-ban menekültek el a szerzetesek.

A török hódoltság alatt a simontornyai szandzsákhoz tartozó Paraszt-Székelyben (ismét Paraszt-Székelynek nevezik) 31 adózóról tesz említést az 1583-84 esztendei, a hitetlenekre kivetett fejadó összeírás.

A nagyszámú hűbéres katonaság és hivatalnoksereg fenntartásának költségét a meghódított ország lakosságának kellett viselni, s ezt rajta pénzbeli és természetbeli szolgáltatások alapjában meg is vették. Elsősorban a földesurat illette a gabonatizeden felül készpénzben fizetendő 10 féle jogcímen szedett járandóság (mátkaadó, vétségekért járó egyenleg, mezei károkért fizetet váltság, juhadó, sertésadó, szénaadó, baromfiadó, halászat malomadó, aláírási illeték és zsellérektől füstpénz). A sokféle adó nagy terhet rótt a népre. Nemcsak zaklatás és erőszakos behajtás volt terhes, hanem az, hogy a rendes tartozásnál sokkal nagyobb összeget csikartak ki. Betetézte mindezt a sok robot és ingyen munka, melyet főleg várak építése és javítása alkalmával végeztek. Sokszor 10-15 mérföldre is elhajtották őket, s kocsistól lovastól hónapokig éhbéren tengődtek a teljes kimerülésig. Az 1672-es esztendőben a székesfehérvári vár javítására 38 Tolna megyei faluból volt mészhordókocsi kirendelve, ezek közül 7 Székelyből. Napi 8 akcsét kaptak (török pénznem). E csekély összegből kellett magukat és jószágaikat fenntartani.

A török hódoltság területén lévő községek közül többen nemcsak a töröknek, hanem a magyarnak is adóztak. Simontornya várához tartozó falvak Várpalotának fizettek adót és az ottani 20 vitéz ellátásához járultak hozzá. Ezeket az adókat a vitézeknek maguknak kellett beszedniük, ami nem mindig sikerült, mert a török többször elvette tőlük. Azonban a magyar végeknek kapitányai is megmutatták milyen az igazi magyar katona. Huszár Péter pápai várkapitány 1584-ben visszafoglalta Püspökszékelyt (a mai Nagyszékelyt) ezt megelőzően Thury György kanizsai kapitány a szomszédos Parasztszékelyt vette birtokába a töröktől. Az elfoglalt határok 1591-ig nem változtak. Ekkor a török felmondta a barátságot s nyílt ellenségeskedés kezdődött. Parasztszékelyben is a török lett az úr. A törökök a behódolt lakossággal lassan megbarátkoztak. Már a XVII. század derekán magyaros viseletben jártak, együtt mulattak a magyarral, össze is házasodtak. A rendre és jó erkölcsre ügyeltek, a magyar bíróságok ilyen irányú tevékenységet hathatósan támogatták.

Buda várának 1686. szeptember 2-án történt visszafoglalása után szeptember 13-án a főseregből kivált bádeni herceg parancsnoksága alatti 10.000 fős sereg Simontornya alá onult és azt elfoglalta tartozékaival együtt. Az egyházi feljegyzések ez idő szerint két kisszékelyi családról tesznek említést. A többi elmenekült vagy elpusztult. Az 1688-as évben végzett összeírás, melyet Eszterházy Pál ispánja, Szokolyi Rácz Miklós végzett az adósokról Kis-Székelyben:
Fülöp András
Balogh Máté
Radonicza
Fodor Péter
Fábián Mihály
Timár Péter
Simon János
Szentlőrinczi
nevéről tesz említést.

1690-ben végzett összeírás szerint Kis-Székely nyomorult lakossága a hegy és völgy közti hajlásban lakik, Simontornya kóborló német katonáktól elűzve. Makkos erdejük van. Szántóföldjük 300 hold, a rét 60 holdnyi. A templomház öreg és kőből épült. Földműves 20 körül van és ugyanannyi ház, 5 zsellér volt még a faluban. Császáron kívül földesuruk nem volt, ezért könnyítésért a lakosok behódoltak és salétromot készítettek. Földesuruk Botka Ferenc lett a török hódoltság után.

Lipót császár 1700. március 13-án Bécsben kelt oklevelében Simontornyát a hozzátartozó Kis- és Nagyszékely, Bán és Udvari falvakkal együtt eladja Miksa - Vilmos Limburg grófnak, Styrum Wysch hercegség kamarásának. Simontornya és a hozzátartozó falvak lakosai ekkor már nem tekintették magukat jobbágyoknak, hanem szabad polgároknak, s már évekkel előbb megtagadták a vármegyei jobbágy szolgálatokat. Emiatt feljelentették őket a királyi helytartónál, de gróf Zichy István tábornok 1696-ban kelt latin nyelvű levelében, melyet a vármegyének címzett, neki adott igazat. Elismeri, hogy őfelsége szolgálatában állván, két úrnak nem tehetnek eleget, azért figyelmezteti a vármegyét, hogy semmiféle porciókért ne zaklassa őket. Az ezen ügyben lefolytatott tárgyaláson Székelyből Fábián Mihály, Bodó Péter és Boros György képviselték a községet.

1705-ben Vak Bottyán, Rákóczi híres generálisa elfoglalta a simontornyai várat és Horváth Ferenc várkapitányra bízta azt, amely a kurucnak egyik fő erőssége lett. 1709-ben azonban ismét német kézre került. Mégegyszer 1710-ben sikerült a kurucoknak rövid időre birtokba venni Simontornyát. Ebben az időben azonban már leáldozóban volt a kurucok szerencséje és rövidesen önként hagyták el a várat és környékét. Jött a néemt megszálllás és a katonaságot a népnek kellett ellátni. A soproni katonai parancsonkság által 1714-ben 24 községre kivetett 1.000 Ft járandóságból Kisszékelynek 50 Ft-ot kellett fizetnie. A pénzadón kívül az utolsó török háború idején a déli harctérre vonuló csapatok ellátásának a gondját a vármegye lakosainak kellett vállalni. Volt rá eset, pl. 1779 tavaszán a szénatermés 20-30 %-át is elrekvirálták. Ebben az időben toborzással egészítették ki a hadsereget. Ezt \\\"Verbunk\\\"-nak nevezték. Mindez muzsikaszó mellett történt. A verbunkos táncot máig megőriztük, mely ebből az időből származik.

A napóleoni háborúk idején a francia foglyok ellátása is kivetés alapján történt. A részükre kivetett 1.000 porcióból 124 Kisszékely községre esett.

Tolna megye 1720 év eleji népességi és vagyoni összeírása szerint 25 jobbágy családfő, 1 zsellér családfőről tesz említést Kisszékelyben.

Az elnéptelenedett helységeket igyekezett a kormányzat újra betelepíteni, és csakhamar híre ment a szomszédos országokban, hogy ingyen adnak földet annak, aki meg tudja munkálni. Ezeket a helyeket aztán ellepték az idegenek és mind hazánk északibb vidékeiről, mind külföldről megindult a népvándorlás. Eleinte szedett-vedett népség, kalandorok jöttek. Ingyen kaptak földet, de jószág és pénz nélkül nem tudták megmunkálni és a klímát is nehezen szokták meg, az első telepesek csakhamar szétzüllöttek. Tartós eredmény akkor született, amikor tervszerűen kezdték a telepítést gróf Sinzendorf és gróf Styrum, Kis- és Nagyszékely, továbbá Udvari községeket telepítette be. Egyrészük Hessen-Kassel vidékéről, másrészük Fekete-erdő tájairól származó német volt. Styrum gróf szükségesnek látta a lakossággal való viszonyának szerződéses rendezését, hogy a békességes fejlődés alapját megvesse. E szerződés legfontosabb pontja szerint nem tekintették őket jobbágyoknak, hanem polgároknak, ami önrendelkezési jogot jelentett.

Amint az ország a török iga alól felszabadult, a pécsi püspök 1694-ben a Boszniából letelepedett ferencrendi szerzeteseknek megengedte, hogy simontornyai híveiken kívül az ozorai, pincehelyi, kisszékelyi és nagyszékelyi híveket is ellássák. A jelenlegi templomot Styrum Limburg gróf 1723-ban építtette. A római katolikus plébánia 1789-ben alakult. Az anyakönyvet 1776 óta vezetik. A szentbeszédet istentiszteletkor magyarul mondták, de 1775-ben a Kisszékelyben megtelepedett németek kedvéért német nyelven is prédikáltak minden harmadik vasárnapon. Az 1771 és 1789 közötti időszakban az iskolák és tanítók számának alakulását jelző összeírás szerint 1771-ben 1 iskola és 1 tanító, 1777-ben 2 iskola és 2 tanító volt. Korponay Ferenc 12 tanulóval a magyar, Sthefenevics József 12 tanulóval a német nyelvű iskola tanítója volt.

Az uraság, Styrum gróf azonban keveset tartózkodott itthon. Gazdatisztjei, akik többnyire németek voltak, nagyon éreztették a szegény néppel hatalmukat, igyekeztek jogaikat megnyirbálni, terheiket szaporítani. Az ellentétek néha tettlegességig fajultak. A kisszékelyiek falicitáláskor a jágerokat és a hajdúkat az asszonyok és gyermekek segítségével megkötözték, megverték, uradalmi lakásukat kifosztották, a mezőőrt hajánál fogva a bíróhoz ráncigálták. Hasonló esetek fordultak elő Simontornyán is. A sérelmek orvoslására új rendelkezéseket javasoltak, ehhez azonban össze kellett gyűjteni a lakosság számára és vagyoni állapotára vonatkozó pontos adatokat. Az 1828 évi összeírás Kisszékelyből Katafay János plébános, Barkóczi József bíró és Glück János esküdtről tesz említést. Az Urbárium kibocsátása alkalmával beállott birtokrendezés a föld igazságos elosztásával szélesebb néprétegnek biztosított megélhetést, s a szaporodásra is előnyös befolyással volt. Styrum gróf életének utolsó évtizedében már semmiféle panasz nem merült fel.

Az 1848-49-es szabadságharc eseményei távolabb zajlottak le, nem érintették közelebbről községünket. A 600 főből álló megyei védőcsapat szervezése a világosi fegyverletétel miatt nem valósult meg. Az egész ország szigorú katonai megszállás alá került. A katonai ellátás érdekében hétről hétre más követelésekkel állt elő a hatóság. Megkezdődött az üldözés. A fontosabb hivatalokat viselő hazafiak menekülni, bujdosni voltak kénytelenek. A szabadságharc leverése után még négy évig tartott az ostromállapot. Az 1848-as törvények azonban megváltoztatták az uraság és jobbágy közötti viszonyt. A földesúr és jobbágy közti százados ellentétek most már enyhültek. A szőlő dézsma váltság azonban még megmaradt. Ennek emlékét hirdeti a ma is meglévő dézsma pince a falu közepén.

1850. január 1-től alakították ki az ún. ideiglenes közigazgatási rendszert. E szerint Kis-Székely a simontornyai kerülethez tartozott, melynek székhelye Hőgyész volt. Később ebből létrehozták Simontornyai járást, Gyönk székhellyel. Az uradalom az 1860-as években örökösödés útján gróf Wimpfenn Frigyesné tulajdonába került, akinek unokája gróf Wimpffen György volt a felszabadulás előtt az utolsó földesúr. Birtokát 1945 tavaszán a Kertész Horváth István elnökletével megalakult földosztó bizottság osztotta szét.

Nem lenne teljes a kép, ha nem esne szó a község iparosairól, akik főleg építőmunkások, kőművesek, ácsok voltak. Messze földön híres mesteremberek hírében állottak. A kevés föld nem tudta ellátni az akkor még bő gyermekáldás miatt elszaporodott népet.

Az 1900-as évek elején sokan az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Szlovéniában telepedtek le. Egyrészük visszatért és megtakarított pénzén földet, házat vett, a többség azonban végleg új hazát választott. Számukat az 1956-os események során eltávozottak gyarapították.